A kezdet… Egyszerűbb lenne leírnom, ha meg tudnám mondani, hol is kezdődik pontosan ez a történet… Kislány korom óta valamilyen megmagyarázhatatlan módon kötődök ehhez a városhoz, és már akkor is mondogattam, hogy „egyszer úgyis ott fogok lakni”. Akkor persze még fogalmam sem volt róla, hogy tényleg így lesz, ráadásul ilyen hamar! A konkrét, kézzel fogható lehetőséget akkor láttam meg az álmom megvalósítására, amikor bekerültem a főiskolára, és hallottam az Erasmus programról (előtte is hallottam már róla, de nem tudtam a részleteket). Kiderült, hogy az iskolánknak Portugáliával is van kapcsolata, tehát ha megfelelek az elvárásoknak, én lehetek az egyik szerencsés, aki Lisszabonban tölthet egy szemesztert. Az első két évemben ezt még nem mertem megtenni, hiszen nekem már az is nehézséget jelentett, hogy Budapesten boldoguljak egyedül, ott voltak a fontos, „szívatós” tárgyak, amelyek teljesítése előtt semmiképpen sem gondolkodtam külföldi tanulmányok folytatásán. Amikor azonban túl voltam az első éven, komolyan elgondolkodtam, hogy meg kellene próbálnom a harmadik év kezdetén. Először csak az akadályokat láttam, főleg az anyagiak terén, hiszen nem élünk nagy lábon, és nem akartam a családomat ezzel terhelni. Aztán úgy döntöttem, nyári munkát vállalok, és utána az iskola mellett is elkezdek dolgozni, félretenni az ösztöndíjamból, és aztán majd meglátjuk. Nyáron a jászberényi hűtőgépgyárban dolgoztam, aztán az év kezdetétől matekból korrepetáltam a társaimat, ezzel kerestem egy kis plusz pénzt, és szerencsére ösztöndíjat is kaptam, abból is tudtam spórolni. Az anyagi akadály tehát elhárult, lett annyi spórolt pénzem, hogy nem kellett attól félnem, hogy egy esetleges probléma esetén (te jó ég, mindig is jók voltak a megérzéseim) haza kelljen jönnöm, vagy a családomnak okozok gondot.
Talán még így sem mertem volna belevágni, ha nincs az a bizonyos nap. A portugál nap az iskolában. Amikor találkoztam Mónival. Elég volt öt percet beszélgetnünk, hogy rájöjjünk: ugyanazokban az agyi defektusokban szenvedünk (lány létünkre szeretjük a focit, képesek vagyunk hosszú órákat táborozni azért, hogy első sorból élvezhessünk egy koncertet – hogy csak a legdurvábbakat említsem), és mint tudjuk, egy jó barátságnak ez az alapja. Az is hamar kiderült, hogy ő is súlyos Lisszabon-mániában szenved, és mit ad Isten, ő is Erasmusra akar jelentkezni. Ez megadta az utolsó lökést, innentől kezdve nem volt kérdés, hogy jövünk, és hogy együtt jövünk. Jöhetett a szokásos hercehurca a jelentkezéssel, a papírok összegyűjtésével (aki külkeres, tudja, miről beszélek, aki pedig nem tudja, az addig örüljön). Nem ment simán minden, de ezt most nem részletezem, a lényeg, hogy mindkettőnk pályázata sikeres volt, ősszel indulás!