Az utóbbi pár napban nem írtam, mert tegnap estig nem is nagyon történt semmi. Szerdán Mónival elindultunk az iskolába, hogy meghallgassunk egy érdekesnek hangzó előadást. Sajnos a metró nem járt reggel, mert sztrájkoltak a dolgozók. Megkérdeztük, miért: főleg az alacsony fizetés az oka és az, hogy az állami tulajdonban lévő tömegközlekedési hálózatot el akarják adni! Azért itt is van baj, nem is kicsi… De szerencsére busszal is csak fél óra bejutni! Aha. Úgy 15 perc kínlódás után megtaláltuk a megfelelő buszmegállót a szakadó esőben. Felszálltunk, tudtuk is, hogy melyik megállónál kellene átszállni a másik buszra, csak éppen azt nem tudtuk soha, hogy melyiknél tartunk! Itt nincsenek a Budapesten megszokott táblák minden megállónál, hanem a megálló fülkéjének tetejére, Times New Roman 12-es betűmérettel van kiírva. Kézenfekvő tehát a hangszóróból hallgatni, vagy a buszon lévő kiírást figyelni, de itt egyik lehetőség sem biztosított. Ezek után csak a legvégső megoldás, a kezdeti külkeres időm jól bevált, tévedhetetlen módszere marad: számolni a megállókat! Nos, itt ez a módszer is kudarcot vall, mert a busz csak akkor áll meg, ha leintik. Természetesen mindezekre csak az után jöttünk rá, hogy leszálltunk a rossz helyen :D Annyira mindenesetre jó volt ez a kis hiba, hogy ismét elcsodálkozzunk, milyen kedves emberek élnek itt: egy hölgy a nagy, húzós csomagjával, a változatlanul szakadó esőben nekiállt lerajzolni nekünk, hogy hogyan jutunk el az iskolába. Van mit tanulnunk ettől a néptől (tisztelet a kivételnek). Végül már annyit késtünk volna, hogy ciki lett volna beállítani, szóval visszafordultunk.
Említésre méltó még a kedd esti történet, amikor kimentünk kicsit levegőzni fél 12 körül (tudom, Anya, hagyjál). Itt még akkor is nagy élet volt az utcán, csodálkoztunk is rajta. Találkoztunk egy virágárus bácsival, ajánlgatta nekünk lelkesen a vörös rózsákat. Nem értem, miért pont két hölgyet lőtt be megfelelő célcsoportnak, de hát én nem értek hozzá. Csalódottan vette tudomásul, hogy NEM veszünk rózsát 1€/db áron, de arra végső következtetésre jutott, hogy mi magunk olyan szépek vagyunk, mint kér virágszál, tehát erre nincs is szükség. Továbbindultunk, és épp örültünk az olcsóbbnál olcsóbb boltoknak, mikor egy újabb úriember érezte úgy, hogy mindenképpen beszélgetnie kell velünk: egy fiatal fekete bőrű srác mutatkozott be lelkesen. A mi sokkal tartózkodóbb bemutatkozásunk ellenére sem mondott le arról a vágyáról, hogy megossza velünk az élete történetét. El is hívott táncolni, de valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nem éltünk a kínálkozó lehetőséggel. Kedvesen érdeklődött, hogy fogyasztunk-e alkoholt és/vagy füvet, nemleges válaszunk hallatán láthatóan egy világ omlott össze benne. Épp sikerült volna rövidre zárni a társalgást, mikor megjelent a már ismert virágárus ember. Próbálta rábírni táncoslábú barátunkat, hogy lepje meg a szép hölgyeket (ezek lennénk mi) egy-egy szál rózsával, de az 1€/szál ár most sem bizonyult elég fogyasztóbarátnak.
Tegnapelőtt már sikerült bejutni az iskolába, ami jó is, mert ki kell váltani egy kártyát, amit majd mindig le kell csipogtatni, amikor bemegyünk az órákra. Mire megtudtuk, mik kellenek hozzá, azok hol vannak, és hogy hol kell kiváltani, addigra pont be is zárt a hely. Na de nem baj, holnap már mindent tudunk! Vissza is mentünk másnap, megkaptuk a kártyát, amit aztán még aktiválni kellett az iskolában. Húztunk ehhez egy sorszámot, de mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy nem is itt kell ezt elintézni. De (és most minden külkeres figyeljen): a hölgy tudta, hol kell, és átküldött a jó helyre! Át is mentünk, az itteni Erasmus-koordinátorhoz kerültünk, akit már ismerünk. Meg is kérdezte rögtön, hogy vagyunk, rendeződött-e a lakás-ügy. Kiderült, hogy nekem az a gond a Fénix (ugyanaz, mint otthon a Neptun) oldalammal, hogy nem látszik a képen a személyim lejárati ideje és nem töltöttem fel képet az egészségügyi kártyámról. El is könyveltem magamban, hogy kínlódhatok ezekkel majd a délután hátralévő részében, mert találni kell egy boltot, ahol beszkennelik, fel kell tölteni, stb. De egy olyan dolog történt, ami sokkolt. Most minden külkeres tegye el a keze ügyéből az összes törékeny tárgyat. Megvan? Akkor ezt figyeljétek: a hölgy elkérte a személyimet és az EU kártyámat, beszkennelte nekem és feltöltötte az oldalamra, majd felhívta a kollégáját, hogy aktiválja az oldalamat, mert minden rendben! Meg is várta, még ez meg is történik, és csak aztán engedett el. Nem küldött el, hogy jöjjek vissza holnap. Így is lehet ezt! Félreértés ne essék, nem az iskolámat akarom szidni, de vannak dolgok, amelyek mellett egyszerűen nem tudok elmenni, főleg, mikor itt látom, hogy igenis lehetne úgy működtetni egy rendszert, hogy ne kapjon sírógörcsöt az ember, mikor el kell intéznie valamit. Ez nem a szabályzaton múlik, csakis rajtunk, embereken. Na mindegy, befejeztem.
Tegnap este újult erővel próbáltuk belevetni magunkat a szervezett (?) programokba, de most sem úgy alakult, ahogy vártuk – sokkal jobban! Mindössze 8 perccel később értünk oda a megbeszélt helyre, mint kellett volna, de a csoportnak már hűlt helye volt. Talán indokolatlannak tűnik a felháborodásom, de miután eddig mindig fél órát vártunk a többiekre, meglepett a dolog. Nem baj, ha már úgyis itt vagyunk, szálljuk fel a legendás 28-as villamosra! Ez az adott megállóban nem sikerült, mert mindig olyan tömeg volt rajta, amilyet a 4-6-oson is ritkán lát az ember (mentségére szól, hogy egy kis kocsiból áll az egész szerelvény). De mi kitaláltuk, hogy elmegyünk a végállomásra és ott biztosan lesz hely. Az emberek kulturáltan sorba álltak a megállóban, a harmadik villamosra fel is jutottunk. Méltán híres ez a vonal: Lisszabon régi, szűk utcáin visz keresztül, néha majdnem nekimegyünk a falnak, és a nyitott ablakon keresztül le tudunk pacsizni a szembe jövő járat utasaival (Móni meg is tette). Szellemvasút hangulata volt az egésznek, nagyon élveztük. Maga a szerelvény is megér egy misét: meghagyták a régi, elfordítható karral irányítható, favázas kocsikat. A fenti, úti célt jelző táblát is kézzel kell megfelelő helyre fordítani, plusz az egész nyikorog és recseg. Visszarepül az ember az időben (elöl biztos volt fluxuskondenzátor is, nem láttam a sofőrtől :D).
Mondtam Móninak, hogy majd jöjjünk vissza egyszer sötétben is, biztos úgy is nagyon szép. Bár minden kívánságom így teljesülne! Az történt ugyanis, hogy egy autó lerobbant előttünk pont a sínen, és több mint egy órát kellett várni arra, hogy elvigyék onnan, és időközben ránk sötétedett.
Sokan leszálltak emiatt, de mi nem: addig is elnevetgéltünk, főleg az utcában dolgozó srácnak köszönhetően, aki az egyik boltból nézett folyamatosan, és mikor visszanéztünk, megijedt és bebújt az egyik állvány mögé. Aztán néha félig kidugta a fejét és „csábosan” (valójában nagyon viccesen) nézett, majd mikor viszonoztuk a pillantását, ismét megijedt és elbújt. Beszélgettünk egy idősebb holland házaspárral is, nagyon édesek voltak. Mielőtt elindultunk, át kellett szállni egy másik 28-as villamosra (a logikát azóta sem látom ebben), és a bácsi szó szerint feltuszkolt minket, hogy legyen ülőhelyünk. Felnyomott a villamosra és oldalt kitette a kezét, hogy ne előzzön be oldalról senki J Ők hamarabb szálltak le, és a néni odajött az ablakhoz elköszönni tőlünk. Elmentünk a végállomásig, aztán onnan visszafelé az első metrómegállóig. Ott még kerestünk valami sütit, mert mióta itt vagyunk, nem is ettünk még semmilyen tipikus portugál ételt. Találtunk egy nagyon finom süteményt (rochas a neve), csak annyira tömény és édes, hogy küzdeni kellett az utolsó falatokkal.
Olyasmi íze van a tésztájának, mint a mézeskalácsnak, csak állagra sokkal lágyabb és töményebb és gyümölcsdarabok vannak benne. Finom, de egyszerre a fele is elég lett volna. Az estét ezzel megkoronáztuk, jöhettünk is haza.
Most sikerült jó helyen leszállni, szóval lassan hozzászokunk a metróhoz. A rövid kocsi rejtélye is megoldódott: van, amikor rendesen végigér a metró az állomás hosszán, és van, amikor csak 3 kocsiból álló szerelvény jön, de ez ki van írva előre. Jó lesz ez, érzem! A közlekedéssel kapcsolatban eszembe jutott még egy érdekesség: itt a lámpa csak amolyan díszként funkcionál, a színek valahogy senkit sem hatnak meg. Simán átmegy mindenki a piroson az autók között, lassan már mi is, szóval erre majd otthon figyelni kell.
Ma nem voltunk sehol, mostunk és takarítottunk. Talán holnap kimegyünk a tengerpartra, reméljük, jó idő lesz!