Üdv mindenkinek! Megint nem tudtam írni egy pár napja, de eléggé elfoglalt voltam. Elkezdődött a suli – eddig nem nagyon derült ki, de tulajdonképpen mi itt tanulmányokat folytatunk! :)
A tengerpartra nem jutottunk ki, mert eléggé rossz idő van itt azóta is. Majdnem minden nap esik az eső és hideg szél fúj. De azért így is találtunk magunknak jó programot! Kedden elmentünk egy városi gyalogtúrára az egyik diákszerv szervezésében. Nagyon jók ezek a lehetőségek: teljesen ingyen volt, és egy profi idegenvezető kalauzolt el minket egy pár helyre, érdekesebbnél érdekesebb történetekkel színesítve a (dombokon és csúszós macskaköves utcákon való) gyaloglás fárasztó perceit. Le is írom, amit sikerült megjegyeznem!
A sétát nagyon régi, a Római Birodalom korában épített utakon kezdtük. Az örök városig azonban nem mentünk el, megálltunk egy már mór stílusban épült háznál, gyönyörű volt!
Be is mentünk, és az idegenvezetőnk, Hugo kicsit megpróbálta bemutatni nekünk, milyen is a portugál nép. Azt kell tudni róluk, hogy alapvetően eléggé pesszimisták, és mindig visszasírják a „régi jó dolgokat” (melyekről persze annak idején szintén panaszkodtak). A portugál nyelv legfontosabb szava a ’saudade’. Semmilyen másik nyelvben nincs pontos megfelelője. Azt az érzést írja le, amikor az ember vágyakozik, sóvárog valamilyen múltbéli dolog után - ahelyett, hogy a jelenben élne, folyamatosan valamilyen elvesz(t)ett dologra gondol. Mesélt még a fadoról is, ez a tipikus portugál zene. Én nagyon szeretem, de kell hozzá egy bizonyos hangulat, mert eléggé ’érfelvágós’, ahogy ő fogalmazott. Szerintem is az, pedig a szövegeket (MÉG) nem is nagyon értem.
Megnéztük még a Hospital de Bonecas nevű helyet. Saját kép sajnos nem készült róla, de kértem egyet kölcsön Google barátomtól.
A név magyarul „babakórházat” jelent. A legenda szerint élt egy hölgy a városban, aki mindenféle dolgokat (például ruhákat) javított meg. Karácsony este egy kislány sírva kereste fel, hogy varrja meg a kedvenc babáját. A hölgy eleget tett a kérésnek és tettének hamar híre ment a városban, még lassan mindenki hozzá kezdte hordani eltörött / elszakadt babáit, játékait. Az üzlet 1830 óta öröklődik a családban, megőrizve ezt a szép hagyományt. Még egy temető is van a menthetetlennek ítélt ’betegek’ részére.
Másik különleges helyen is jártunk, nevezetesen a világ legkisebb könyvesboltjában. A képen talán nem látszik, mennyire kicsi. Egyszerre egy ember fér be, az eladóval együtt!
Folytattuk az utunkat felfelé a szűk kis utcákon, hangulatos éttermek és bazárok mellett elhaladva. Megálltunk egy, direkt a graffiti-művészek számára átengedett falszakasznál. A város úgy támogatja e művészet mestereit, hogy bizonyos területeken megengedi, hogy alkossanak. Egy idő után ezeket a falakat ismét fehérre mázolják és valaki más is kibontakoztathatja tehetségét.
Megpihentünk egy kicsit egy étterem tetőteraszán, ahol remek kilátás nyílik a városra. Itt aztán elszabadult a pokol, mindenki (mi is) futószalagon gyártotta a fotókat.
Ellátogattunk egy, a nagy 1755-ös földrengést túlélő, romos területre is.
November elsején történt a katasztrófa. Ha a földrengés még nem lett volna elég baj, a folyó is kiáradt utána, sőt, a halottak napján szeretteikről megemlékezők otthon meggyújtott gyertyái is lepotyogtak a földre, hatalmas tüzet okozva! A portugáloknál ez nap nagyjából a mohácsi vésznek felel meg. Lisszabon lakosságának nagy része odaveszett, a fél város romba dőlt és/vagy kigyulladt. A katasztrófa (mely több országot is érintett) nagy hatással volt az európai gondolkodásra, filozófiára is (ennek részletes leírása már túl messzire vezetne).
A legviccesebb hely kétségtelenül a ’Jardim das Pichas Murchas’ volt.
A pontos magyar fordítástól tartózkodnék, inkább leírom szavanként: jardim=kert, picha=pénisz, mucha=hervadt, halott. Kis háttértörténet: régen ez valóban egy kert volt kis asztalokkal és padokkal, ahová az öreg bácsikák jártak kártyázni és iszogatni, mert… nos, nem volt jobb dolguk. Szerintem így már érthető a névválasztás!
Láttunk még egy egyedülálló helyet: a világ legrégebbi nyilvános vizeldéjét! Nagyjából akkora, mint a könyvesbolt - látszik, hogy nem a méret a lényeg!
A túra a várban zárult, ahonnan ismét láttuk az egész várost.
Megérte elmenni, sok szép helyen jártam és közben érdekességeket is megtudtam.
Szerdától iskolában is voltam, de azokat az élményeket (mert vannak ám!) inkább holnap írom le, mert közben elég késő lett és elfáradtam. Addig is szép hétvégét mindenkinek!