Tegnap este túl fáradt voltam az iskolai élmények leírásához, ezért most nekikezdtem éjjel egykor. Logikus, nem?
Szerdától már óráink is voltak, belekóstolhattunk kicsit az itteni egyetemi életbe. Csak három kurzust vettem fel a portugál nyelvi kurzus mellé, ami kevésnek tűnhet, de itt egy tárgyból egy héten nem csak egy óra van, hanem kettő vagy három. Így sem panaszkodom a zsúfolt órarendre (hétfőn és pénteken például nincs semmilyen órám), de a 10 otthoni tárgyat is teljesítenem kell, szóval aki eddig irigyelt valamennyire, az december körül majd fejezze be :)
A tárgyak teljesítése itt kétféleképpen történhet. Lehet egyszerűen azt választani, hogy nem járunk be az órákra, és a félév végén vizsgát teszünk, amely így teljes mértékben meghatározza az osztályzatot. A másik út az, hogy aktívan részt veszünk az órákon és a csoportmunkákban. Így is kell vizsgázni a végén, de ebben az esetben a jegyet a két összetevő együtt határozza meg (hogy pontosan milyen arányt képviselnek a különböző tényezők, az tanáronként változik).
Itt a nyelven és a portugál történelmi kurzuson kívül két marketinges tárgyam van. Otthon nem ezen a területen van a hangsúly (nemzetközi gazdálkodás szakon, azon belül gazdaságdiplomácia szakirányon vagyok), aminek és tulajdonképpen örülök, mert így jobban elmélyíthetem marketing tanulmányaimat is. Szerencsére nem a nulláról indulok, nem éreztem magam elveszettnek az órákon, de angolul azért mégsem olyan egyszerű a dolog, nem vagyok hozzászokva.
Alapvetően az a különbség az itteni és az otthoni oktatás között, hogy itt sokkal inkább kommunikálnak velünk, hallgatókkal, interaktív az óra. Nem ülünk be egy előadóterembe és hallgatjuk másfél órán keresztül a tanárt, hanem egész órán beszélgetünk, együtt keressük a válaszokat. Otthon nagyon kevés tanár tanít így, és ez nagy baj! Lehet érdekes előadást tartani, sok tanárnak sikerül is, de bármilyen jó is az adott óra, nem marad meg annyira az anyag a fejünkben. Lehetetlen egy óránál tovább összpontosítani, és szerintem még sokat is mondtam. Ezzel szemben ha beszélgetünk, rá vagyunk kényszerítve, hogy gondolkodjunk, megerőltessük kicsit magunkat. Lehet, hogy így nem jut idő mindenre, de az a kevés legalább megmarad. Sokkal hatékonyabb ez a módszer! Persze ehhez a hallgatók együttműködése is kell, ahhoz pedig olyan légkört kell teremteni, ahol nem fél az ember attól, hogy ha rosszat mond, leharapják a fejét. Én is válaszolgattam a tanároknak, és volt olyan, hogy nem ezt a választ várta. És még mindig itt vagyok! Elmondta, miért nem teljesen jó az én válaszom, tanultam belőle én is meg a többiek is, mindenki jól járt. Matek vizsgán például többször azért emlékeztem jól, hogyan kell megoldani a feladatot, mert órán azt rontottam el a táblánál. Szóval: ha még tanultok és ilyen tanárotok van, örüljetek neki és könnyítsétek meg a dolgát azzal, hogy megpróbáltok válaszolni a kérdéseire! Ha nem jó, akkor nem jó. Nyilván, ha biztosak vagytok benne, hogy hülyeséget mondanátok, akkor maradjatok csöndben, de csak akkor! :) A nagy számok törvénye alapján egyszer olyan is lesz, hogy ő nem arra gondolt, de tulajdonképpen az is jó, amit te mondtál. Na, az igazán jó érzés! Itt nyilván jobbak ehhez a feltételek, hiszen mint mondtam, nem csak egy óra van egy héten, de otthon is meg kell próbálni tenni valamit, mert ez a beülős-hallgatós-néha-jegyzetelős-elalvós óra gyakorlatilag majdnem száz százalékosan felesleges időtöltés.
Ennyit kritika elég is mára, inkább egy frappáns kis történettel folytatom a mai bejegyzést. Az egyik óránkat egy szerb professzor tartja. Mindenkinek be kellett mutatkoznia, elmondtuk, honnan jöttünk, melyik iskolában és milyen szakon tanulunk, miért vettük fel ezt az órát, miért Lisszabont választottuk. Mindezt elmondtam neki, mire ő tökéletes magyar kiejtéssel: „És, hol laksz?” El is nevettem magam hirtelen! A szünetben, mikor Móni szólt neki, hogy most sajnos nem tud visszajönni az óra másik felére, szimplán elköszönt tőle magyarul, hogy „Viszontlátásra!” Oké, hogy szomszédok, meg minden, de erre nem számítottunk!
Magyarország egyszerűen mindenhol jelen van! Egyik este elmentünk bulizni, és az egyik portugál srác kabátzsebéből egy Márai kötet kandikált ki… Hihetetlen! Mondtuk is neki, hogy micsoda kincset vásárolt. Mindezt meg tudtuk beszélni, mert itt az „egyetemi buli” nem úgy néz ki, hogy üvölt a sz*r zene és mindenki részegen lötyög rá és tapizzák egymást, hanem kis körökben állnak az emberek és beszélgetnek. Itt is isznak, nem mondom, de az egy négyzetméterre jutó részegek száma jelentősen kisebb, a magáról-nem-tudó-hányó-belefekvő partiarcok száma pedig majdnem nulla. Még egy érdekesség: itt finom a sör! Legalábbis nekem. Amúgy utálom a sört, de ez még nekem is ízlik. Vigyázni kell, melyik kezében tartja az ember, mert ha a jobb kezében, akkor rögtön körbeállják vagy tízen és le kell hajtani egyszerre az egészet. Mindenféle dalokat, mondókákat is énekelnek (inkább üvöltenek) együtt. Mikor messzebbről hallottuk, azt hittem, van egy kivetítő és nézik a Porto meccset! Kicsit szekta hangulata volt, de azért jó volt nézni őket. Portugál szókincsem is bővült valamelyest, igaz, szlenggel és csúnya szavakkal, de hát ez is a nyelvhez tartozik! Mikor elsoroltam a már ismert csúnya kifejezéseket, a „tanárom” arca felderült és szinte könyörgött, hogy hadd képezzen tovább e nemes területen. Mikor pedig kérésére az egész, már bővített kollekciót elmondtam egy barátjának… olyan büszkeséget utoljára anyukám arcán láttam, amikor hazavittem az érettségi bizonyítványomat! Azért mostantól más területekre fektetem a hangsúlyt, megígérem!
Mára ennyi, ki kell pihennem magam a holnapi túrára, megyünk a Belém Toronyhoz! Kép is több lesz (mondjuk ennél többet nem nehéz keríteni). Addig is minden szépet és jót kívánok!