Meg kellett keresünk a csomagokat, viszonylag simán ment (a brüsszeli után egyenesen álomszerűen), aztán elindultunk a kijárat felé, ahol várt ránk Iryna. Minden Erasmus-diáknak van egy segítője az iskolából, nekünk, magyaroknak (összesen négyen vagyunk) ez a lány az. Hívtunk egy taxit, bepakoltuk a rengeteg csomagot és mentünk is a megadott címre. Egyetlenegy apró probléma volt: a hölgy nem hogy nem készült fel a fogadásunkra, nem is volt ott! Iryna megkérdezett sok embert: a szomszédokat, a kisbolt eladóját, a portást, de senki még csak nem is ismeri. Fura, nem? Mikor nagy nehezen találtunk wi-fi jelet, megnéztük az e-mailjeinket, és kaptunk tőle üzenetet: volt kedves tudomásunkra adni, hogy rendkívül sajnálja, de jelenleg Londonban tartózkodik. Itt már azért eléggé gyanús volt, hogy valami nagyon nincs rendben. Azt mondta, nincs pénze hazajönni, mert nem kapta meg azt, amit mi küldtünk. Felhívtuk az ügynökséget (a pénz egy részét ilyen módon juttattuk el) és ők megmondták, hogy valaki bizony felvette a pénzt, márpedig ez a valaki csak az lehet, akinek a címére küldtük, hiszen azt személyi igazolvány felmutatása ellenében lehet megtenni. Viccesen felvetettem, hogy talán fizessük még ki a repjegyét is, hadd jöjjön haza szegény… Aztán komolyan megért erre! Itt már nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés. Közöltük vele, hogy ha most visszaküldi a pénzt, akkor talán nem megyünk a rendőrségre.
Az éjszakát Irynánál töltöttük, nagyon kedves volt tőle, hogy megengedte. Megengedte? Ragaszkodott hozzá! Mondtuk neki, hogy nem akarunk a terhére lenni, amire csak annyi volt a válasza, hogy örül, hogy segíthet, és hogy belegondolt, neki is milyen jó lenne, ha ilyen helyzetbe kerülne külföldön és valaki segítene neki. Mint az a későbbiekből kiderül majd, nem ő az egyetlen, aki így gondolkodik itt, sőt!